Már három hónapja

Elkezdtem, sőt meg is írtam már kétszer. A net úgy gondolta, meg kell írnom harmadszor is. Mint minden, ez sem véletlen, úgy gondolom.

Amikor elkezdtem írni ez a blogot, azért tettem, hogy a mindennapi történéseinket megörökítsem. Na de én akkor arra gondoltam, hogy Lorci milyen édesen fejlődik, Zsóka milyen nagylány már, Benivel micsoda asszóink vannak, mit főztem, kertészkedtem, alkottam épp. Milyen gondolatok foglalkoztatnak, bosszantanak, vagy mosolyogtatnak meg.

Az élet másként gondolta. A fókusz áthelyeződött. Nagyon.

Valamikor pont a blogom kezdetekor kezdődött. Fájdalom a hasban, kisugárzóan a hátba. Egyre nagyobb. Étvágytalanság, fogyás, vizsgálatok, ijedelem. Műtét, ami nem sikerül, rettenet, kórház, újabb drasztikus fogyás, kiszáradás, kórház, újabb műtét, remény, apró javulás, sárgaság, kórház, sérv, kóros vérszegénység, kemoterápia, mélyrepülés. Orvosi etikátlanság, megaláztatások. Kórház elutasítása. Ha nem segítenek, legalább ne bántsák.

Igazi hullámvasút. Közben egy percig nem feladni. Mosolyogva reménykedni, bízni, tudni, hogy igenis nekünk is sikerül. Karácsonykor nem gondolni arra, lesz-e következő. Az első szülinap, amit kevesebben ünneplünk, mert kórházban van, nőnap, amire hozzák, mert nem tud vezetni, húsvét, amikor elmondja a versét, és közben áll mint a cövek, pedig alig tud felkelni, létezni. Apró pillantások, amiből látszik, talán sejti már, de nem akarja elhinni. Elkámpicsorodások, mert velünk akar maradni. És rengeteg szeretet.

Karácsony előtt két nappal téboly, mert akkor tudatosul, hogy itt nagy baj van IGAZÁN. De csak 2 órára, utána fád szürkeség a lélekben, eszeveszett hit, struccpolitika, vagy nem tudom mi. Minden pillanatban tudni, mégsem tudomásul venni. Kettősség, tudathasadás. Napi rutin.

És akkor reggel szól a telefon. „Hozz gyorsan papot, mert nagyon rosszul van.” A lányok még ágyban, a fiúk már úton. Gyors segítségkérés, Zsófit elviszik az oviba. Lorcival gyerünk az ismeretlenbe, mert a kért pap már nyugdíjas, ki tudja hol lakik. Legalább van feladat. Megtaláljuk, elvisszük, visszaviszem. Mint egy robot megyek vissza a szülői házba, ahol az apukám haldoklik. Nem is én vagyok, kívülről látom magam, ahogy nyitom az ajtót. A következő 5 óra beleég az elmémbe, szívembe, lelkembe. Mire eltelik felnövök igazán.

Aztán este el kell mondani a gyerekeknek. Az az öt perc is vésődik. A gyerekek csodálatosak. Ahogy ki tudják magukból adni a fájdalmukat. Ijesztő, de utána látom, nekik könnyebb. Sok-sok kérdés, válasz azóta is.

Már eltelt egy nap, egy hét, hónap, megvolt az első szülinap igazán nélküle, ovis búcsúztató, évzáró, öröm, temetés, sok ölelés, ami jól esett, bántás, ami már nem fáj, csak bosszant kicsit.

Mindeközben anyu csodálatos tartása segít. Amiről tudom, csak védekezés, ezért kell őt segítenünk amennyire csak lehet. Beni anyáknapi ünnepsége után ahogy egyedül ment az autóhoz. Az a kép is feledhetetlen. Máskor is ment egyedül, de AKKOR igazán.

Nem volt legrosszabb. És ez a legrosszabb. Nem jobb, könnyebb. Minden nap, perc egyforma, szürke, hideg. Ha telefonálok haza, várom a hangján: „Szia Husom!” Belémköltözött. Látom a mozdulatait az enyémen, a gesztusait, mondatait.

Már három hónapja meghalt az apukám! Csodálatos ember, apa, nagypapa. Nagyon szeretem, hiányzik.