Olimpia

ismét.
Tegnap este jót pityeregtem.
Mert névnapot ünnepeltünk, hiányosan.
Mert vége a nyárnak, Zsófika elkezdi a sulit és én annyira sajnálom őt. Furcsán hangzik, de így van. Imádom őt, ahogy várja. Tűkön ül, izgul, olyan aranyos. De én tudom, ő még picilány, hiába múlt hét éves. Ott komoly munka vár rá. Nincs több szabad játék, óvónéni ölébe bújás, fodrászkodás amikor csak akarom. Izgalmas utazás kezdődik, de nagyon más, és én egy kicsit meghalok, mert már ő sem az én kicsi babám, már "nagylány".
Mert vége az olimpiának. Nem két hétről van szó. Az elmúlt hónapok várakozása beleivódott a napjaimba. Olyan jó volt várni, tervezni, aztán átélni. Figyelni, szurkolni (nem csupán a magyaroknak), ámulni-bámulni. (bosszankodni a nagyhatalmak fennhéjázásán. Sokat változtam az elmúlt hetekben. Felpattantak újra a szemeim, újabb csipkerózsikaálmoknak vége, sebaj, van még pár belőlük.) Szóval vége. És most kereshetek újabb "valamit", amire készülhetek. Rájöttem, ha nincs mire várnom, készülnöm, üres vagyok, céltalan, és ezt nem viselem el. A karácsony még messze van, bár az nálam általában szeptember végén elkezdődik. (A szívem, fejem akkor kezd el gondolkodni, tervezni, ugyanis az skmeglepi híve vagyok.) Azt hiszem kinézek egy jó színházi előadást, megrendelem a jegyeket, egy kicsit segít az is. Hisz a színház maga a csodavilág nekem, arra jóóóóó készülni lélekben nagyon. És talántalántalán teljesülhet az a pár napos út Vele oda vissza, ahol három éve egyedül voltam hivatalból, és ahová azóta vágyom vissza, mert azok az élmények csak akkor lesznek teljesek, ha végre megmutathatom Neki is. És hát a USOpen is kezdődik ugyebár.

De azért most olyan üres minden. Sokokból.

Hogy ne legyen ennyire negatív a vége. Nagyon gratulálok a vizipólósoknak. A kajak-kenusoknak, Kozmannéknak (akik tényleg hárman voltak), Cseh Lacinak, Vajda Attillának, az úszóknak, és igen, az öttusázóknak, a vívóknak, az atlétáknak, sportlövőknek, kéziseknek (jajj kit hagytam ki). Szóval mindenkinek. Jó volt nekik szurkolni, velük örülni, bosszankodni, sírni, szomorkodni. Mindenkivel!!!! Köszönöm.

Vihar

Haragszik a Jézuska!

Mindig ezt mondta a nagymamám picilány koromban ilyenkor. Dörög, fúj, villámlik, szakad. Mindig féltem ilyenkor. És még most is. Már nem gondolom feltétlenül, hogy haragudna bárki is, de az elemek iszonyatos ereje... Félelemmel tölt el, milyen kicsik, védtelenek vagyunk, ugyanakkor csodálattal is. Elkápráztat ez a nagy égi színjáték. Anyuval ki szoktunk ülni ilyenkor, és figyelünk, számoljuk a másodperceket, kb. milyen messze lehet a villámlás. Tavaly egy délután jött az égiháború, a teraszon talált. A gyerekek nagyon féltek. Én elkezdtem számolni, énekelni, mesélni nekik a viharról, és azon kaptam magam, hogy ugyanazt teszem, mint anyu. Mint amikor utazunk, és mutogatom a gólyákat, őzeket, fácánokat, keresem a göncölszekeret, fiastyúkot... Pedig azt gondoltam, nem tudom én ezt úgy csinálni, mint ők. Annyira jó volt velük gyerekként élni! Persze volt gond, betegség, vita, de csodálatos gyerekkort kaptam. Ha a felét tovább tudom adni, már elégedett lehetek. Próbálkozom.

Mik eszembe nem jutnak egy vihar kapcsán?!....

Góóóóóóóól

Üvöltjük együtt a fiammal! Valahogy így fertőződhettem meg anno. Apuval együtt néztem a meccseket, az atlétikát, tornát, sok mindent. Aztán találtam más, "saját" kedvenc sportágat is. Sokat. Szurkoltunk azonos oldalon, ellenkezőn is. Jó volt, finom, bensőséges. Most pedig velem üvöltenek együtt a gyerekeim szurkolás közben. Az első olimpia, amit nem együtt nézünk. Illetve igen, csak ő sokkal előkelőbb helyről.