szerda, október 29

Valamire biztos jó volt


ez az élmény. Még nem tudom mire.

Az őszi szünetben megajándékoztuk magunkat egy pótnyaralással, lévén nyáron sokokból nem voltunk sehol. Na, eddig sem volt kötelező jellegű számunkra az utazás, mondjuk inkább úgy, hogy ezzel magyaráztuk kilengésünket. ;)

Szóval egy élményfürdősláblógatósegyüttalvósszuszogós öt nap várt ránk. Remekül is indult. Aztán a második nap délutánján Lorci -aki igazi desszantos a csúszdákon- elcsúszott az egyik csúszdán. (tudni kell, hogy a gyerekmedencébe nem nagyon engedik a szülőket, inkább felügyelők vigyázzák a gyerekek lépteit. Én a medipartról vigyáztam, Zsóka minden csúszásnál mögötte lépdelt. Ebben az egy esetben egy kisfiú beelőzött, közéjük furakodott, mint kiderült lökött is.) Csak azt láttam, a csaj fut a csúszda lépcsőjéhez, és hozza a sírós gyerekemet, akinek picit szivárog a vér a szájából. Nagyon sírt, szinte vigasztalhatatlanul, fájlalta a fogát. Épp indulni készültünk vissza a szobába, hát meg is tettük. Alvásidő volt, pityeregve, de elaludt. Kb. 1 órát. (2-3-at szokott) Sírva ébredt, félórán át vigasztaltam, énekeltem neki. Picit megint szivárgott a vére, de egyáltalán nem látszott semmi. Fogai rendben, semmi nem tört le, látható seb nem volt a szájüregében. Amikor elállt a vérzés, elkezdett dagadni a felső ajka. Orvos? Mi legyen? várjunk picit. Jobban van, bár vacsorázni nem akar, alig eszik pár falatot. Az esti táncos mulatságon ropja a nővérével, bár nem olyan felhőtlenül jókedvű mint szokott. Reggelig alszik, és amikor kiveszi Gy. az ágyból, nem hiszem el, amit látok. Felismerhetetlen a lányom. Akkora a felső ajka, hogy nem tudja nyelni a nyálát, és lila az alja. Gyorsan öltözés, most már nem akarom elkerülni az orvost, a nagyok az apjukkal reggelizni, én a picurral a kórházba megyek. Nagyon közel van, könnyen megtalálom az idegen helyen, kedvesen fogadnak is, viszonylag gyorsan kerítenek is orvost. Az ítélet: szájsebészetre kell mennünk, itt van nem messze, ja és gondolkodjak, hogy 72 órás megfigyelésen ott kéne maradnunk, mert ez fejsérülés. Szájsebészet: nem tört semmi, minden oké, ez egy hematoma (így kell írni?), ami felszívódik, de olyan nagy, hogy várjak fél órát, addigra bejön az adjunktus, és ő is nézze meg. Oké. Leülünk kint a hideg székre, Lorci hozzámbújik, és elalszik(délelőtt 11 órakor!). Drágám, kimerült. Várunk, közben hihetetlen arcműtötteket, friss, véres orcsonttöröttet látok, nem győzöm Lorcit takarni, meg ne ijedjen.

És elkezdődik. Már egy órája alszik, nem jön a doki. Miért alszik most ennyit? Miért akarják megfigyelni? Hisz nem esett akkorát. Vagy igen? Nem ájult el, eleven volt este is. Most viszont... Ébresztgetem. Nem ébred. Rongybaba a kezemben. Pofozom picit, felpislant. Jól van, csak mélyen aludt. Alszik tovább. Miért? Megint ébresztem, még nehezebben néz fel. Akkor már nem hagyom visszaaludni. Sétáljunk a levegőn, majd felélénkül. Alig bír menni. Kiscicát látunk, mint egy tizedére lassított felvétel, int neki. Feltérdelünk a padra, hogy jobban lássuk, a háttámlára dőlve elalszik. Már remegek. Felveszem, bemegyünk megint. Hol az orvos? Még nem jött. Két óra telt el. Leteszem a székre, hogy levegyem a hátizsákot meg a kabátomat, és ő ottmarad, mozdulatlanul, néz, de nem lát. Akkor jelent meg az anyatigris. Na jó, én nem várok tovább. Felkapom, dörömbölök és benyitok az ajtón. Ne haragudjanak, nem várok tovább, a gyerek rosszul van, én most visszamegyek a gyerekklinikára, figyeljék meg, csináljanak valamit. Tónustalan, félájult a kétévesem. Menjek be gyorsan, a fiatal orvos pofozza, nézi. Izzadt. Persze, mert a kabátot nem téptem le róla. Leveszik A pulcsit is. "Figyelj kicsi lány! Ébredj!" Látom, ők is ijedtek. És akkor jön a kérdés: ivott ma már? Igen, sok vizet. Evett? Nem, mert fáj a szája. Akkor igyon gyorsan cukros teát. 4 dl-t iszik egyszerre, az ötödik kortynál már szinesedik az arca. Leesett a vércukra, ennyi az egész. Na, akkor sírom el magam, addig nem volt rá idő. Hogy nem a fejsérüléstől, nincs az agyának baja, nem tört semmi, rendbejön hamar. Hogy hogy lehetek ilyen hülye. Miért nem jut eszembe, hogy ennie is kéne. De hát akartam én adni neki pici falat banánt, de a foga, szája miatt nem kérte. Megértettem, örültem, hogy iszik. De akkor miért nem tartalmasabb innivalót adok? Kapunk egy krémtúrót, mosolyogva megeszi az utolsó falatot is. A velünk várakozó hölgy mondja: "Garantálom, semmi baja sincs." és végre megjön az "atyaisten" is. Legszívesebben megütném. (tudom én, hogy hétvége, ügyelet, de akkor miért ígéri magát fél óra múlvára?) "Felszívódik hamar." az ítélet. Tesznek rá pici nyomókötést, nem tetszik neki. Sír. Annyira jó hallani. Végre igazi önmaga, aki hangosan kikéri magának az inzultust. És visszafelé már viháncol, nevet, szökdell. 9-kor indultunk a szállodából, 2 perc alatt értünk oda, 14 órakor telefonáltam, hogy gyertek, itt vagyunk a hallban, orvosi rendelvényre jégkrémezni fog a család.

5 óra. Sok. Nem sok. Ami közte történt mégis nagyon megváltoztatott. Hogyan, nem tudom. Később talán..... Soha nem féltem még ennyire.

A gyógyulás hihetetlen tempójú, a kép a kórházi nap délutánján készült, itt már fele a reggelinek, mostanra picit látszik csak. Remekül sikerült a pihenés fennmaradó része is. Köszönöm ezerszer a szerencsénket azóta is az Úrnak.

1 megjegyzés:

eccehomofaber írta...

Ó, hát ez a kép még annál uis rémisztőbb, mint amit az elmeséltek alapján képzeltem! Hát igen, ezek a kis maszatok micsoda doglokat képesek produkálni egy pillanat alatt a semmiből. Főleg ezek a mi két és fél éveseink :-DDD