Tegnapelőtt Lorci lázasan ébredt. Piros az arca, tüzes a kis feje, melegek a kezei. "Nem vagyok jázas, jól vagyok." De én éreztem. Olyan jó volt most, hogy néhány hete Pesten töltöttem azt a pár órát. Nagyon ezelőtt sem ijedtem meg, most viszont kifejezetten nyugodt voltam. És semmit nem adtam, még meg se mértem. Egyébként sem nagyon szoktam, csak ha orvoshoz mentünk, vagy nagyon magas, alacsony/kétséges volt, hogy tudjam mihez tartani magam. Kapott nagy adag C vitamint, és vártunk. A nap folyamán fel-le ingadozott, jót aludt éjjel, tegnapra semmi baja nem volt. Azért ma reggelre el kezdett hurutosan köhögni. Na, akkor most a borogatás jön. Szó nincs róla, hogy örülnék, hogy kipróbálhatom. Annak örülök, hogy VAN MIT alkalmaznom.
A következő feladat a homeopátiával való ismerkedés. Jajj, az nagyon nagy falat lesz, de megrágom. Persze csak az ünnepek után, mert most egyenlőre meghalni van csak időm.
De kész vannak a babáim!!!!! Majd ha ruháik is lesznek, készítek képek, és eldicsekszem velük.
szombat, december 20
kedd, december 16
Diótörő
Péntek délután felhívott Éva, és kérdezte, elmennék-é másnap Zsókával, vele és Hannával erre (mertmivel a fiúknak náluk más program jött közbe, így ugrott a családi program).
Elmentünk, mert Ő azt mondta, nyugodtan. Csodavilág fogadott. Ami pedig a legszebb volt, Zsófika csillogó szeme. Köszönjük az élményt.
Elmentünk, mert Ő azt mondta, nyugodtan. Csodavilág fogadott. Ami pedig a legszebb volt, Zsófika csillogó szeme. Köszönjük az élményt.
hétfő, december 8
Visszatekintés 2. Iskolakezdés
Zsóka elkezdte az iskolát. Imádja, élvezi, lubickol. Szerencsések vagyunk.
Waldorfos ötlet után szabadon, a kis "képzőművészemnek" és "zenészemnek".
Nem értem
én ezt. A minap reggel időjárásjelentés után nem kapcsoltam ki azonnal a tévét. Így szembetalálkoztam azzal, miszerint egy kedves bemondó bácsink úgy gondolta, kevés ideje jut a gyerekeire ezért elvinné őket az állatkertbe. Minderről képes beszámoló készült.
Most akkor ezt úgy kell elképzelnem, hogy bejelenti a csatornának, ő a gyerekeivel foglalkozni fog, felvehetik? Vagy lesben állnak a kamerával? Vagy ki kell találni valami hírt, ezért viszi el a kölyköket? Vagy mi????
Most akkor ezt úgy kell elképzelnem, hogy bejelenti a csatornának, ő a gyerekeivel foglalkozni fog, felvehetik? Vagy lesben állnak a kamerával? Vagy ki kell találni valami hírt, ezért viszi el a kölyköket? Vagy mi????
Akkor újra
Mostanáig inkább olvastam. Sokat. Szépeket, szomorúkat, okosakat, vicceseket. Megismer/het/tem embereket, életüket, gondolataikat. Jó dolog ez. Valahogy nekem nem ment igazán. Lehet, most sem fog. Azt azért érzem, feszeget, ki akarnak jönni a képek, gondolatok. Ki tudnak-e? ....
szerda, október 29
Valamire biztos jó volt
ez az élmény. Még nem tudom mire.
Az őszi szünetben megajándékoztuk magunkat egy pótnyaralással, lévén nyáron sokokból nem voltunk sehol. Na, eddig sem volt kötelező jellegű számunkra az utazás, mondjuk inkább úgy, hogy ezzel magyaráztuk kilengésünket. ;)
Szóval egy élményfürdősláblógatósegyüttalvósszuszogós öt nap várt ránk. Remekül is indult. Aztán a második nap délutánján Lorci -aki igazi desszantos a csúszdákon- elcsúszott az egyik csúszdán. (tudni kell, hogy a gyerekmedencébe nem nagyon engedik a szülőket, inkább felügyelők vigyázzák a gyerekek lépteit. Én a medipartról vigyáztam, Zsóka minden csúszásnál mögötte lépdelt. Ebben az egy esetben egy kisfiú beelőzött, közéjük furakodott, mint kiderült lökött is.) Csak azt láttam, a csaj fut a csúszda lépcsőjéhez, és hozza a sírós gyerekemet, akinek picit szivárog a vér a szájából. Nagyon sírt, szinte vigasztalhatatlanul, fájlalta a fogát. Épp indulni készültünk vissza a szobába, hát meg is tettük. Alvásidő volt, pityeregve, de elaludt. Kb. 1 órát. (2-3-at szokott) Sírva ébredt, félórán át vigasztaltam, énekeltem neki. Picit megint szivárgott a vére, de egyáltalán nem látszott semmi. Fogai rendben, semmi nem tört le, látható seb nem volt a szájüregében. Amikor elállt a vérzés, elkezdett dagadni a felső ajka. Orvos? Mi legyen? várjunk picit. Jobban van, bár vacsorázni nem akar, alig eszik pár falatot. Az esti táncos mulatságon ropja a nővérével, bár nem olyan felhőtlenül jókedvű mint szokott. Reggelig alszik, és amikor kiveszi Gy. az ágyból, nem hiszem el, amit látok. Felismerhetetlen a lányom. Akkora a felső ajka, hogy nem tudja nyelni a nyálát, és lila az alja. Gyorsan öltözés, most már nem akarom elkerülni az orvost, a nagyok az apjukkal reggelizni, én a picurral a kórházba megyek. Nagyon közel van, könnyen megtalálom az idegen helyen, kedvesen fogadnak is, viszonylag gyorsan kerítenek is orvost. Az ítélet: szájsebészetre kell mennünk, itt van nem messze, ja és gondolkodjak, hogy 72 órás megfigyelésen ott kéne maradnunk, mert ez fejsérülés. Szájsebészet: nem tört semmi, minden oké, ez egy hematoma (így kell írni?), ami felszívódik, de olyan nagy, hogy várjak fél órát, addigra bejön az adjunktus, és ő is nézze meg. Oké. Leülünk kint a hideg székre, Lorci hozzámbújik, és elalszik(délelőtt 11 órakor!). Drágám, kimerült. Várunk, közben hihetetlen arcműtötteket, friss, véres orcsonttöröttet látok, nem győzöm Lorcit takarni, meg ne ijedjen.
És elkezdődik. Már egy órája alszik, nem jön a doki. Miért alszik most ennyit? Miért akarják megfigyelni? Hisz nem esett akkorát. Vagy igen? Nem ájult el, eleven volt este is. Most viszont... Ébresztgetem. Nem ébred. Rongybaba a kezemben. Pofozom picit, felpislant. Jól van, csak mélyen aludt. Alszik tovább. Miért? Megint ébresztem, még nehezebben néz fel. Akkor már nem hagyom visszaaludni. Sétáljunk a levegőn, majd felélénkül. Alig bír menni. Kiscicát látunk, mint egy tizedére lassított felvétel, int neki. Feltérdelünk a padra, hogy jobban lássuk, a háttámlára dőlve elalszik. Már remegek. Felveszem, bemegyünk megint. Hol az orvos? Még nem jött. Két óra telt el. Leteszem a székre, hogy levegyem a hátizsákot meg a kabátomat, és ő ottmarad, mozdulatlanul, néz, de nem lát. Akkor jelent meg az anyatigris. Na jó, én nem várok tovább. Felkapom, dörömbölök és benyitok az ajtón. Ne haragudjanak, nem várok tovább, a gyerek rosszul van, én most visszamegyek a gyerekklinikára, figyeljék meg, csináljanak valamit. Tónustalan, félájult a kétévesem. Menjek be gyorsan, a fiatal orvos pofozza, nézi. Izzadt. Persze, mert a kabátot nem téptem le róla. Leveszik A pulcsit is. "Figyelj kicsi lány! Ébredj!" Látom, ők is ijedtek. És akkor jön a kérdés: ivott ma már? Igen, sok vizet. Evett? Nem, mert fáj a szája. Akkor igyon gyorsan cukros teát. 4 dl-t iszik egyszerre, az ötödik kortynál már szinesedik az arca. Leesett a vércukra, ennyi az egész. Na, akkor sírom el magam, addig nem volt rá idő. Hogy nem a fejsérüléstől, nincs az agyának baja, nem tört semmi, rendbejön hamar. Hogy hogy lehetek ilyen hülye. Miért nem jut eszembe, hogy ennie is kéne. De hát akartam én adni neki pici falat banánt, de a foga, szája miatt nem kérte. Megértettem, örültem, hogy iszik. De akkor miért nem tartalmasabb innivalót adok? Kapunk egy krémtúrót, mosolyogva megeszi az utolsó falatot is. A velünk várakozó hölgy mondja: "Garantálom, semmi baja sincs." és végre megjön az "atyaisten" is. Legszívesebben megütném. (tudom én, hogy hétvége, ügyelet, de akkor miért ígéri magát fél óra múlvára?) "Felszívódik hamar." az ítélet. Tesznek rá pici nyomókötést, nem tetszik neki. Sír. Annyira jó hallani. Végre igazi önmaga, aki hangosan kikéri magának az inzultust. És visszafelé már viháncol, nevet, szökdell. 9-kor indultunk a szállodából, 2 perc alatt értünk oda, 14 órakor telefonáltam, hogy gyertek, itt vagyunk a hallban, orvosi rendelvényre jégkrémezni fog a család.
5 óra. Sok. Nem sok. Ami közte történt mégis nagyon megváltoztatott. Hogyan, nem tudom. Később talán..... Soha nem féltem még ennyire.
A gyógyulás hihetetlen tempójú, a kép a kórházi nap délutánján készült, itt már fele a reggelinek, mostanra picit látszik csak. Remekül sikerült a pihenés fennmaradó része is. Köszönöm ezerszer a szerencsénket azóta is az Úrnak.
hétfő, augusztus 25
Olimpia
ismét.
Tegnap este jót pityeregtem.
Mert névnapot ünnepeltünk, hiányosan.
Mert vége a nyárnak, Zsófika elkezdi a sulit és én annyira sajnálom őt. Furcsán hangzik, de így van. Imádom őt, ahogy várja. Tűkön ül, izgul, olyan aranyos. De én tudom, ő még picilány, hiába múlt hét éves. Ott komoly munka vár rá. Nincs több szabad játék, óvónéni ölébe bújás, fodrászkodás amikor csak akarom. Izgalmas utazás kezdődik, de nagyon más, és én egy kicsit meghalok, mert már ő sem az én kicsi babám, már "nagylány".
Mert vége az olimpiának. Nem két hétről van szó. Az elmúlt hónapok várakozása beleivódott a napjaimba. Olyan jó volt várni, tervezni, aztán átélni. Figyelni, szurkolni (nem csupán a magyaroknak), ámulni-bámulni. (bosszankodni a nagyhatalmak fennhéjázásán. Sokat változtam az elmúlt hetekben. Felpattantak újra a szemeim, újabb csipkerózsikaálmoknak vége, sebaj, van még pár belőlük.) Szóval vége. És most kereshetek újabb "valamit", amire készülhetek. Rájöttem, ha nincs mire várnom, készülnöm, üres vagyok, céltalan, és ezt nem viselem el. A karácsony még messze van, bár az nálam általában szeptember végén elkezdődik. (A szívem, fejem akkor kezd el gondolkodni, tervezni, ugyanis az skmeglepi híve vagyok.) Azt hiszem kinézek egy jó színházi előadást, megrendelem a jegyeket, egy kicsit segít az is. Hisz a színház maga a csodavilág nekem, arra jóóóóó készülni lélekben nagyon. És talántalántalán teljesülhet az a pár napos út Vele oda vissza, ahol három éve egyedül voltam hivatalból, és ahová azóta vágyom vissza, mert azok az élmények csak akkor lesznek teljesek, ha végre megmutathatom Neki is. És hát a USOpen is kezdődik ugyebár.
De azért most olyan üres minden. Sokokból.
Hogy ne legyen ennyire negatív a vége. Nagyon gratulálok a vizipólósoknak. A kajak-kenusoknak, Kozmannéknak (akik tényleg hárman voltak), Cseh Lacinak, Vajda Attillának, az úszóknak, és igen, az öttusázóknak, a vívóknak, az atlétáknak, sportlövőknek, kéziseknek (jajj kit hagytam ki). Szóval mindenkinek. Jó volt nekik szurkolni, velük örülni, bosszankodni, sírni, szomorkodni. Mindenkivel!!!! Köszönöm.
Tegnap este jót pityeregtem.
Mert névnapot ünnepeltünk, hiányosan.
Mert vége a nyárnak, Zsófika elkezdi a sulit és én annyira sajnálom őt. Furcsán hangzik, de így van. Imádom őt, ahogy várja. Tűkön ül, izgul, olyan aranyos. De én tudom, ő még picilány, hiába múlt hét éves. Ott komoly munka vár rá. Nincs több szabad játék, óvónéni ölébe bújás, fodrászkodás amikor csak akarom. Izgalmas utazás kezdődik, de nagyon más, és én egy kicsit meghalok, mert már ő sem az én kicsi babám, már "nagylány".
Mert vége az olimpiának. Nem két hétről van szó. Az elmúlt hónapok várakozása beleivódott a napjaimba. Olyan jó volt várni, tervezni, aztán átélni. Figyelni, szurkolni (nem csupán a magyaroknak), ámulni-bámulni. (bosszankodni a nagyhatalmak fennhéjázásán. Sokat változtam az elmúlt hetekben. Felpattantak újra a szemeim, újabb csipkerózsikaálmoknak vége, sebaj, van még pár belőlük.) Szóval vége. És most kereshetek újabb "valamit", amire készülhetek. Rájöttem, ha nincs mire várnom, készülnöm, üres vagyok, céltalan, és ezt nem viselem el. A karácsony még messze van, bár az nálam általában szeptember végén elkezdődik. (A szívem, fejem akkor kezd el gondolkodni, tervezni, ugyanis az skmeglepi híve vagyok.) Azt hiszem kinézek egy jó színházi előadást, megrendelem a jegyeket, egy kicsit segít az is. Hisz a színház maga a csodavilág nekem, arra jóóóóó készülni lélekben nagyon. És talántalántalán teljesülhet az a pár napos út Vele oda vissza, ahol három éve egyedül voltam hivatalból, és ahová azóta vágyom vissza, mert azok az élmények csak akkor lesznek teljesek, ha végre megmutathatom Neki is. És hát a USOpen is kezdődik ugyebár.
De azért most olyan üres minden. Sokokból.
Hogy ne legyen ennyire negatív a vége. Nagyon gratulálok a vizipólósoknak. A kajak-kenusoknak, Kozmannéknak (akik tényleg hárman voltak), Cseh Lacinak, Vajda Attillának, az úszóknak, és igen, az öttusázóknak, a vívóknak, az atlétáknak, sportlövőknek, kéziseknek (jajj kit hagytam ki). Szóval mindenkinek. Jó volt nekik szurkolni, velük örülni, bosszankodni, sírni, szomorkodni. Mindenkivel!!!! Köszönöm.
szombat, augusztus 23
Vihar
Haragszik a Jézuska!
Mindig ezt mondta a nagymamám picilány koromban ilyenkor. Dörög, fúj, villámlik, szakad. Mindig féltem ilyenkor. És még most is. Már nem gondolom feltétlenül, hogy haragudna bárki is, de az elemek iszonyatos ereje... Félelemmel tölt el, milyen kicsik, védtelenek vagyunk, ugyanakkor csodálattal is. Elkápráztat ez a nagy égi színjáték. Anyuval ki szoktunk ülni ilyenkor, és figyelünk, számoljuk a másodperceket, kb. milyen messze lehet a villámlás. Tavaly egy délután jött az égiháború, a teraszon talált. A gyerekek nagyon féltek. Én elkezdtem számolni, énekelni, mesélni nekik a viharról, és azon kaptam magam, hogy ugyanazt teszem, mint anyu. Mint amikor utazunk, és mutogatom a gólyákat, őzeket, fácánokat, keresem a göncölszekeret, fiastyúkot... Pedig azt gondoltam, nem tudom én ezt úgy csinálni, mint ők. Annyira jó volt velük gyerekként élni! Persze volt gond, betegség, vita, de csodálatos gyerekkort kaptam. Ha a felét tovább tudom adni, már elégedett lehetek. Próbálkozom.
Mik eszembe nem jutnak egy vihar kapcsán?!....
Mindig ezt mondta a nagymamám picilány koromban ilyenkor. Dörög, fúj, villámlik, szakad. Mindig féltem ilyenkor. És még most is. Már nem gondolom feltétlenül, hogy haragudna bárki is, de az elemek iszonyatos ereje... Félelemmel tölt el, milyen kicsik, védtelenek vagyunk, ugyanakkor csodálattal is. Elkápráztat ez a nagy égi színjáték. Anyuval ki szoktunk ülni ilyenkor, és figyelünk, számoljuk a másodperceket, kb. milyen messze lehet a villámlás. Tavaly egy délután jött az égiháború, a teraszon talált. A gyerekek nagyon féltek. Én elkezdtem számolni, énekelni, mesélni nekik a viharról, és azon kaptam magam, hogy ugyanazt teszem, mint anyu. Mint amikor utazunk, és mutogatom a gólyákat, őzeket, fácánokat, keresem a göncölszekeret, fiastyúkot... Pedig azt gondoltam, nem tudom én ezt úgy csinálni, mint ők. Annyira jó volt velük gyerekként élni! Persze volt gond, betegség, vita, de csodálatos gyerekkort kaptam. Ha a felét tovább tudom adni, már elégedett lehetek. Próbálkozom.
Mik eszembe nem jutnak egy vihar kapcsán?!....
csütörtök, augusztus 21
Góóóóóóóól
Üvöltjük együtt a fiammal! Valahogy így fertőződhettem meg anno. Apuval együtt néztem a meccseket, az atlétikát, tornát, sok mindent. Aztán találtam más, "saját" kedvenc sportágat is. Sokat. Szurkoltunk azonos oldalon, ellenkezőn is. Jó volt, finom, bensőséges. Most pedig velem üvöltenek együtt a gyerekeim szurkolás közben. Az első olimpia, amit nem együtt nézünk. Illetve igen, csak ő sokkal előkelőbb helyről.
péntek, július 25
Már három hónapja
Elkezdtem, sőt meg is írtam már kétszer. A net úgy gondolta, meg kell írnom harmadszor is. Mint minden, ez sem véletlen, úgy gondolom.
Amikor elkezdtem írni ez a blogot, azért tettem, hogy a mindennapi történéseinket megörökítsem. Na de én akkor arra gondoltam, hogy Lorci milyen édesen fejlődik, Zsóka milyen nagylány már, Benivel micsoda asszóink vannak, mit főztem, kertészkedtem, alkottam épp. Milyen gondolatok foglalkoztatnak, bosszantanak, vagy mosolyogtatnak meg.
Az élet másként gondolta. A fókusz áthelyeződött. Nagyon.
Valamikor pont a blogom kezdetekor kezdődött. Fájdalom a hasban, kisugárzóan a hátba. Egyre nagyobb. Étvágytalanság, fogyás, vizsgálatok, ijedelem. Műtét, ami nem sikerül, rettenet, kórház, újabb drasztikus fogyás, kiszáradás, kórház, újabb műtét, remény, apró javulás, sárgaság, kórház, sérv, kóros vérszegénység, kemoterápia, mélyrepülés. Orvosi etikátlanság, megaláztatások. Kórház elutasítása. Ha nem segítenek, legalább ne bántsák.
Igazi hullámvasút. Közben egy percig nem feladni. Mosolyogva reménykedni, bízni, tudni, hogy igenis nekünk is sikerül. Karácsonykor nem gondolni arra, lesz-e következő. Az első szülinap, amit kevesebben ünneplünk, mert kórházban van, nőnap, amire hozzák, mert nem tud vezetni, húsvét, amikor elmondja a versét, és közben áll mint a cövek, pedig alig tud felkelni, létezni. Apró pillantások, amiből látszik, talán sejti már, de nem akarja elhinni. Elkámpicsorodások, mert velünk akar maradni. És rengeteg szeretet.
Karácsony előtt két nappal téboly, mert akkor tudatosul, hogy itt nagy baj van IGAZÁN. De csak 2 órára, utána fád szürkeség a lélekben, eszeveszett hit, struccpolitika, vagy nem tudom mi. Minden pillanatban tudni, mégsem tudomásul venni. Kettősség, tudathasadás. Napi rutin.
És akkor reggel szól a telefon. „Hozz gyorsan papot, mert nagyon rosszul van.” A lányok még ágyban, a fiúk már úton. Gyors segítségkérés, Zsófit elviszik az oviba. Lorcival gyerünk az ismeretlenbe, mert a kért pap már nyugdíjas, ki tudja hol lakik. Legalább van feladat. Megtaláljuk, elvisszük, visszaviszem. Mint egy robot megyek vissza a szülői házba, ahol az apukám haldoklik. Nem is én vagyok, kívülről látom magam, ahogy nyitom az ajtót. A következő 5 óra beleég az elmémbe, szívembe, lelkembe. Mire eltelik felnövök igazán.
Aztán este el kell mondani a gyerekeknek. Az az öt perc is vésődik. A gyerekek csodálatosak. Ahogy ki tudják magukból adni a fájdalmukat. Ijesztő, de utána látom, nekik könnyebb. Sok-sok kérdés, válasz azóta is.
Már eltelt egy nap, egy hét, hónap, megvolt az első szülinap igazán nélküle, ovis búcsúztató, évzáró, öröm, temetés, sok ölelés, ami jól esett, bántás, ami már nem fáj, csak bosszant kicsit.
Mindeközben anyu csodálatos tartása segít. Amiről tudom, csak védekezés, ezért kell őt segítenünk amennyire csak lehet. Beni anyáknapi ünnepsége után ahogy egyedül ment az autóhoz. Az a kép is feledhetetlen. Máskor is ment egyedül, de AKKOR igazán.
Nem volt legrosszabb. És ez a legrosszabb. Nem jobb, könnyebb. Minden nap, perc egyforma, szürke, hideg. Ha telefonálok haza, várom a hangján: „Szia Husom!” Belémköltözött. Látom a mozdulatait az enyémen, a gesztusait, mondatait.
Már három hónapja meghalt az apukám! Csodálatos ember, apa, nagypapa. Nagyon szeretem, hiányzik.
Amikor elkezdtem írni ez a blogot, azért tettem, hogy a mindennapi történéseinket megörökítsem. Na de én akkor arra gondoltam, hogy Lorci milyen édesen fejlődik, Zsóka milyen nagylány már, Benivel micsoda asszóink vannak, mit főztem, kertészkedtem, alkottam épp. Milyen gondolatok foglalkoztatnak, bosszantanak, vagy mosolyogtatnak meg.
Az élet másként gondolta. A fókusz áthelyeződött. Nagyon.
Valamikor pont a blogom kezdetekor kezdődött. Fájdalom a hasban, kisugárzóan a hátba. Egyre nagyobb. Étvágytalanság, fogyás, vizsgálatok, ijedelem. Műtét, ami nem sikerül, rettenet, kórház, újabb drasztikus fogyás, kiszáradás, kórház, újabb műtét, remény, apró javulás, sárgaság, kórház, sérv, kóros vérszegénység, kemoterápia, mélyrepülés. Orvosi etikátlanság, megaláztatások. Kórház elutasítása. Ha nem segítenek, legalább ne bántsák.
Igazi hullámvasút. Közben egy percig nem feladni. Mosolyogva reménykedni, bízni, tudni, hogy igenis nekünk is sikerül. Karácsonykor nem gondolni arra, lesz-e következő. Az első szülinap, amit kevesebben ünneplünk, mert kórházban van, nőnap, amire hozzák, mert nem tud vezetni, húsvét, amikor elmondja a versét, és közben áll mint a cövek, pedig alig tud felkelni, létezni. Apró pillantások, amiből látszik, talán sejti már, de nem akarja elhinni. Elkámpicsorodások, mert velünk akar maradni. És rengeteg szeretet.
Karácsony előtt két nappal téboly, mert akkor tudatosul, hogy itt nagy baj van IGAZÁN. De csak 2 órára, utána fád szürkeség a lélekben, eszeveszett hit, struccpolitika, vagy nem tudom mi. Minden pillanatban tudni, mégsem tudomásul venni. Kettősség, tudathasadás. Napi rutin.
És akkor reggel szól a telefon. „Hozz gyorsan papot, mert nagyon rosszul van.” A lányok még ágyban, a fiúk már úton. Gyors segítségkérés, Zsófit elviszik az oviba. Lorcival gyerünk az ismeretlenbe, mert a kért pap már nyugdíjas, ki tudja hol lakik. Legalább van feladat. Megtaláljuk, elvisszük, visszaviszem. Mint egy robot megyek vissza a szülői házba, ahol az apukám haldoklik. Nem is én vagyok, kívülről látom magam, ahogy nyitom az ajtót. A következő 5 óra beleég az elmémbe, szívembe, lelkembe. Mire eltelik felnövök igazán.
Aztán este el kell mondani a gyerekeknek. Az az öt perc is vésődik. A gyerekek csodálatosak. Ahogy ki tudják magukból adni a fájdalmukat. Ijesztő, de utána látom, nekik könnyebb. Sok-sok kérdés, válasz azóta is.
Már eltelt egy nap, egy hét, hónap, megvolt az első szülinap igazán nélküle, ovis búcsúztató, évzáró, öröm, temetés, sok ölelés, ami jól esett, bántás, ami már nem fáj, csak bosszant kicsit.
Mindeközben anyu csodálatos tartása segít. Amiről tudom, csak védekezés, ezért kell őt segítenünk amennyire csak lehet. Beni anyáknapi ünnepsége után ahogy egyedül ment az autóhoz. Az a kép is feledhetetlen. Máskor is ment egyedül, de AKKOR igazán.
Nem volt legrosszabb. És ez a legrosszabb. Nem jobb, könnyebb. Minden nap, perc egyforma, szürke, hideg. Ha telefonálok haza, várom a hangján: „Szia Husom!” Belémköltözött. Látom a mozdulatait az enyémen, a gesztusait, mondatait.
Már három hónapja meghalt az apukám! Csodálatos ember, apa, nagypapa. Nagyon szeretem, hiányzik.
péntek, június 20
péntek, február 22
Lassan 22 hónapos
Igen, ő. Hihetetlen, hisz nemrégiben még a pocakomban rugdalózott.
Most pedig pár napja beleugrottunk a dackorszakba. Bármit (de tényleg) mondok, kérek, automatikus a NEM (dem, ne). Csintalan arckifejezéssel, nyelvet tündérien pöndörítve, kissé kinyújtva. Aztán néha csinálja mégis amit kérek, néha pedig nem. Amikor van időm, és cérnám, akkor szemezek vele egy ideig. Ő mosolyogva figyel, méreget, feszítgeti a húrt. Egy idő után pedig önként odajön, hogy öltözzünk, pelust cseréljünk, együnk, kezet mossunk, stb. Tünemény. Még az ellekezése is.
A minap elővette a nagyok egyik társasjátékát, amiben 6 db tojásban vannak különböző színű majmocskák. Az egyik tojást szétnyitotta, kiöntötte belőle a figurákat, a tojást összecsukva a többi közé állította. A majmokat rakosgatta egy ideig ide-oda. Egyszer csak összegyűjtötte őket a kezében, megfogta az egyik tojást, megrázta a füle mellett, csörgött, lerakta. Megfogta a következőt is, csörgött, lerakta. A harmadik nem csörgött. Azt kinyitotta, beleszámlálta a majmokat és becsukta.
Ültem mellette, és csak néztem, ha nem látom, nem hiszem el.
Honnan tudja, következteti ki ez a kis csipet ezeket a dolgokat?
Én nem mutattam neki, az biztos. Azért majd kinyomozom,
hátha a tesók közül valakitől láthatta. De még ha látta is, ez már
komoly logika. Szerintem.
Tegnap este segített leszedni a ruhákat. Mindegyiket kommentálta. Apávé, Tsofitsáté, Tencété, Tocité, Anyaji, hanyinya. Egyszer egy tetra pelust vett le, amit igen ritkán használunk, főként orvosnál, hogy ne a csupasz asztalra fektessem. "Peus", közölte, és mutatta a rajta lévő, teljesen más, eldobható pelust.
Van még, "anya deje bissza", üjjéle, picicacó (minden, ami állat), uu (kutya), és még rengeteg sok édes kifejezés.
Naphosszat, megállás nélkül. Sokan mondják,
tiszta anyja :))).Mindent mond, megért, kifejez,
csak legyen, aki megérti.
Ez a mi dolgunk.
péntek, február 15
Szépek
Mindig is szerettem a virágokat. Csakhát nálam ezidáig nem voltak jó helyen. Szegények saját bőrükön tapasztalták kezdő mivoltomat, feledékenységemet, rendszertelenségemet. 2 éve a névnapomra kaptam egy orchideát. Vágytam rá, hogy legyen több is, de ez azért drága mulatság, ha nem tudok rájuk vigyázni. Ez a csoda 2 hónapig folyamatosan virágzott, aztán hozta a léggyökereket és leveleket. 1 év múltán újabb léggyökeret növesztett - gondoltam én. Csak ez felfelé nőtt, és bimbók fejlődtek ki rajta. 5 gyönyörű virágot hozott, mindezt 5 hónapon át tette, a szár fejlődésétől az utólsó virág lehullásáig. Hihetetlen örömöt okozott. Közben újabb névnapom volt, és a kívánságom már bátran volt "csak" egy orchidea, majd szeptemberben egy újabb. Ekkor már a szüleimtől is ilyen gyönyörűséget kaptam. (szépek a csokrok, de egy-két hétig élnek, sajnálom a levágott virágokat, akkor is, ha őket erre termesztik, és tudom, hogy egy közepes csokor csak alig olcsóbb, mint ezek az "egyszerűbb" fajok, ezért merészeltem ilyet kívánni)
Most pedig ilyen szépségeket látok, amikor mosogatok. (a fehér az első szerelem, ő már harmadszor nyílik nekem, a lila másodszor, a hússzínű pedig szeptemberi, miután elhullajtotta a virágját, alvó rügyéből még újabb 3 virágot adott nekem)
Valamikor 3 éve 199 forintért vettem egy karácsonyi kaktuszt, volt rajta pár bimbó, már nem emlékszem, milyen virágja volt. Eddig nem nagyon csinált semmit, talán egyszer volt rajta egy-két virág. Egy hónapja úgy gondoltam, átrakom a konyhaablakba, talán ott jobban érzi magát. Válaszolt. :)
Annyira fantasztikus érzés, mert ha ezek a szépségek így tudnak szépleni, valamit csak jól csinálok, ha így válaszolnak nekem. Össze nem hasonlítható, de mégis: mint a gyerekekkel. Szeretném hinni, hogy velük is tudok/tudunk úgy bánni, hogy az életre való válaszuk ilyen szépséges lesz.
Most pedig ilyen szépségeket látok, amikor mosogatok. (a fehér az első szerelem, ő már harmadszor nyílik nekem, a lila másodszor, a hússzínű pedig szeptemberi, miután elhullajtotta a virágját, alvó rügyéből még újabb 3 virágot adott nekem)
Valamikor 3 éve 199 forintért vettem egy karácsonyi kaktuszt, volt rajta pár bimbó, már nem emlékszem, milyen virágja volt. Eddig nem nagyon csinált semmit, talán egyszer volt rajta egy-két virág. Egy hónapja úgy gondoltam, átrakom a konyhaablakba, talán ott jobban érzi magát. Válaszolt. :)
Annyira fantasztikus érzés, mert ha ezek a szépségek így tudnak szépleni, valamit csak jól csinálok, ha így válaszolnak nekem. Össze nem hasonlítható, de mégis: mint a gyerekekkel. Szeretném hinni, hogy velük is tudok/tudunk úgy bánni, hogy az életre való válaszuk ilyen szépséges lesz.
szerda, január 30
Rémálmok éjszakája
Megint egy éjszakáról írok.
Este lefekvés után jött Zsófika, hogy anya, félek, nem tudok aludni. Picit mellé feküdtem, simogattam, aztán elaludt. Puszi (még egy) Beninek, és újra meló. Kb. fél óra múlva artikulálatlan kiáltozás jött Lorcitól. Soha nem hallottam ilyet, mint akit megcsíptek pattantunk hozzá. Állt az ágyban kipirult arccal, és hangosan kiabált. Nem sírt, kiabált. Kikaptam, megöleltem, kb egy percen keresztül folyamatosan magyarázott a kis nyelvén, én csak annyit értettem, hogy valami volt fenn a plafonon. Mutogatott, és magyarázott. Aztán eljött a pillanat: Tsófitsa, Tence és sírásra görbült a szája. Nem voltam elég neki. A tesókat kereste, és nekem úgy tűnt, aggódik értük, főleg Zsókáért. Átmentünk hát csöndben a szobájukba, meglestük őket, aztán szó nélkül lefeküdt. Visszaültem a gép elé, de nem volt jó érzésem, úgy döntöttem, inkább olvasok az ágyban. Beléptem a szobába, a picur azonnal fölpattant, és nagyon látszott, jó, hogy jöttem. Lefeküdtem az ágyamra. (így egymástól kb. fél méterre vagyunk, az ágyunk párhuzamos) Olvasgattam, ő pedig 1,5 órán át engem nézett. Csöndben feküdt, félig aludt, de csak a lapozásra is fölpislantott, hogy ott vagyok-e. A másik oldalamra sem mertem fordulni. Aztán fél 12-kor hallom, hogy mélyen, hangosan, nyugodtan szuszog. Végre lekapcsoltam a lámpát, és én is aludtam. (Gyuri is kb. ekkor jött be.)
Reggel kérdeztem Benitől, hogy nem ébredt-e fel. Azt mondta, hogy nem, de jobb lett volna, mert rémálma volt neki is.
Mi történt tegnap nálunk? Nem vacsiztunk későn, nem volt extra gond. Ki/kik jártak itt?
Este lefekvés után jött Zsófika, hogy anya, félek, nem tudok aludni. Picit mellé feküdtem, simogattam, aztán elaludt. Puszi (még egy) Beninek, és újra meló. Kb. fél óra múlva artikulálatlan kiáltozás jött Lorcitól. Soha nem hallottam ilyet, mint akit megcsíptek pattantunk hozzá. Állt az ágyban kipirult arccal, és hangosan kiabált. Nem sírt, kiabált. Kikaptam, megöleltem, kb egy percen keresztül folyamatosan magyarázott a kis nyelvén, én csak annyit értettem, hogy valami volt fenn a plafonon. Mutogatott, és magyarázott. Aztán eljött a pillanat: Tsófitsa, Tence és sírásra görbült a szája. Nem voltam elég neki. A tesókat kereste, és nekem úgy tűnt, aggódik értük, főleg Zsókáért. Átmentünk hát csöndben a szobájukba, meglestük őket, aztán szó nélkül lefeküdt. Visszaültem a gép elé, de nem volt jó érzésem, úgy döntöttem, inkább olvasok az ágyban. Beléptem a szobába, a picur azonnal fölpattant, és nagyon látszott, jó, hogy jöttem. Lefeküdtem az ágyamra. (így egymástól kb. fél méterre vagyunk, az ágyunk párhuzamos) Olvasgattam, ő pedig 1,5 órán át engem nézett. Csöndben feküdt, félig aludt, de csak a lapozásra is fölpislantott, hogy ott vagyok-e. A másik oldalamra sem mertem fordulni. Aztán fél 12-kor hallom, hogy mélyen, hangosan, nyugodtan szuszog. Végre lekapcsoltam a lámpát, és én is aludtam. (Gyuri is kb. ekkor jött be.)
Reggel kérdeztem Benitől, hogy nem ébredt-e fel. Azt mondta, hogy nem, de jobb lett volna, mert rémálma volt neki is.
Mi történt tegnap nálunk? Nem vacsiztunk későn, nem volt extra gond. Ki/kik jártak itt?
csütörtök, január 24
Éjszaka
Este minden úgy indult, mint általában. Esti mese, puszi, tejci, ágyikó, madárkák, szia picurkám, és alvás.
Éjfélkor, mikor mi is belopóztunk az ágyba, kipattantak a szemei, és úgy döntött, már eleget aludt. Sírt, sírt és sírt, mikor lefektettük. Kiköltözés a nappaliba, legalább Gyuri aludjon. Ott nagyon jó, mert játékok vannak, és a kinyitott ágyon anyával játszhatok. Fél ötig! Közben minden apróbb kísérletemet, mely az alvásra irányult, üvöltés követte, mely 5 percnél sose tartott kevesebb ideig. Aztán hajnalban visszaájult.
7 órakor, a fiúk indulásakor megkapta a reggeli tejcit, apja befektette az ágyába, és most hallom (10 óra) a morgást, tehát eddig aludt.
Kiszámoltam, 2,5 órát aludtam én. És este Pestre megyünk színházba. Remélem Kern András fergeteges lesz, mert különben nagy blamába kerülök.
Éjfélkor, mikor mi is belopóztunk az ágyba, kipattantak a szemei, és úgy döntött, már eleget aludt. Sírt, sírt és sírt, mikor lefektettük. Kiköltözés a nappaliba, legalább Gyuri aludjon. Ott nagyon jó, mert játékok vannak, és a kinyitott ágyon anyával játszhatok. Fél ötig! Közben minden apróbb kísérletemet, mely az alvásra irányult, üvöltés követte, mely 5 percnél sose tartott kevesebb ideig. Aztán hajnalban visszaájult.
7 órakor, a fiúk indulásakor megkapta a reggeli tejcit, apja befektette az ágyába, és most hallom (10 óra) a morgást, tehát eddig aludt.
Kiszámoltam, 2,5 órát aludtam én. És este Pestre megyünk színházba. Remélem Kern András fergeteges lesz, mert különben nagy blamába kerülök.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
